meg a tévében
kedvenc reklámantropológiai alaptézisünk, hogy a marketingkommunikációs irodalom termékei, mint tömegkulturális produkciók messzemenőleg azoknak a kulturális toposzoknak a befolyásolása alatt áll, melyek fogyasztását időnként reklámblokkok formájában üdítően megszakítják (bárhát reményeink szerint mint alkotások kreatívabbak és szórakoztatóbbak, mint a reklámszpotok közötti időt kitöltő unalmas és közhelyes élményipari tucatáruk).
nos, lássunk példákat.
nem elég nekünk az eleve bennünk lakó sok kis gonosz, néha, de különösen 1973 óta egyre többször bújik belénk maga az igazi is (úgy is mint abbadon, azazel, baphomet, belzebub, belial, chutriel, demogorgon, mastema, mefisztofelész, sammael, urian, 666, antikrisztus, iblisz, lucifer, sátán, ördög, angat, apep, arawn, baal, csernobog, dagon, dispater, hades, loki, lotan, malek taus, mammon, mara, mot, nergal, orcus, pan, pazuz, plutus, pwcca, rahu, samnu, sedit, seth, sokar, supay, surtr, tan mo, typhon, yama, vritra stb, több a neve mint ságvári endrének az illegalitásban.)
ilyenkor először elkezdünk ősi, ismeretlen nyelveken beszélni, és lehányunk mindenkit,
majd tekergetjük a fejünket erősen.
a bulgár mesterek szerint a hatás fokozható, ha egyenesen a tévénkbe bújik (sokak szerint persze már rég ott van és máshogy tényleg nem is lehet kiűzni. 1 régi szamizdat anekdota szerint az ellenzék egyik tagja válaszolt emígyen a megdöbbent újságírói kérdésre, miszerint hogy-hogy nincs is neki tévéje otthon: csak nem gondolod, h beengedem a lakásomba ezeket?)
(felirat: bűn nem nézni)
sőt, támad a postaládán keresztül is:
igen-igen fontos kiegészítés:
http://aztadom.blog.hu/2011/05/25/sosem_talalnad_ki_mirol_szol_ez_a_reklam
